Interjú Szegő Péterrel egy riportsorozat hátteréről

 

Szegő Péter újságíró, történész és politológus diplomával, valamint tanári képesítéssel rendelkezik. Ami a történelmet illeti, az érdekli, ami minél közelebb van térben és időben a mához. Többek között a rendszerváltás − amiben aktívan részt is vett − ez pedig már a politikatudomány határterülete. Alapító tagja a Társaság a Magyarországi Zsidó Kisebbségért Egyesületnek. Az atv.hu-nál dolgozik, de ír cikkeket a hvg.hu-nak, korábban az ÉS-ben, valamint a Szombatban is publikált. Ez utóbbiban jelent meg 2005-2006-ban egy riportsorozata az újonnan csatlakozott közép-európai országok zsidóságáról. Ennek hátteréről, valamint személyes élményeiről szól az alábbi interjú. 

 

Kitől származott a riportsorozat ötlete?

 

Nem sokkal korábban léptünk az Európai Unióba, és a szerkesztőség megnyert egy olyan pályázatot, ami kifejezetten arra irányult, hogy az EU-ba újonnan csatlakozó, volt szocialista országok zsidó közösségeiről készüljön egy riport-sorozat.

 

Hogyan történt az út megszervezése?

 

A technikai részét én intéztem, és mindig vonattal utaztam. Ez nem egy út volt, nem egyszerre jártam be az egészet. Ami a kapcsolatfelvételt illeti: például Pozsonyban Krasztev Péter − ő a Szombat főszerkesztőjének és nekem is régi, jó ismerősöm − vendége lehettem, akinek ezúton is köszönöm. Ő volt abban az időben a pozsonyi Magyar Kulturális Intézet igazgatója. A rezidenciáján volt egy vendégszálló, és én ott aludhattam. Amikor Krakkóba utaztam, előtte Pestről elintéztem a szállodafoglalást. A krakkói Magyar Kulturális Intézet segítségemre volt a helyi zsidósággal való kapcsolatfelvételben. A Krakkói Zsidó Napok szervezőivel is felvettem a kapcsolatot, ebben pedig a budapesti Lengyel Intézet munkatársai segítettek. A kassai magyar nyelvű zsidó közösséggel a szerkesztőség segített felvenni a kapcsolatot. Megérkezésemkor egy nőjogi és zsidójogi aktivistával találkoztam, akivel előre megbeszéltük a találkozó időpontját.

 

Milyen sorrendben látogatott el ezekbe a zsidó közösségekbe?

 

2005 novemberében egy csütörtöki napon, délután érkeztem Kassára, és péntek estig voltam ott; velem együtt volt ki a minjan. 2006 januárjában jártam Prágában, és 4 napot töltöttem ott, majd márciusban Pozsonyban jártam. 2006 nyarán Varsót és Krakkót viszont ugyanazon út alkalmával kerestem fel, kora ősszel pedig Ljubljanát és Triesztet. Triesztbe csak azért mentem, mert a ljubljanai rabbi ott lakik, és havonta csak egyszer megy Ljubljanába.

 

Volt valamilyen koncepciója a riportok tematikáját illetően?

Szerettem volna a valláshoz kötődő, és a valláshoz nem kötődő zsidó életet is bemutatni. Ahol viszont a közösség csak pár száz főből áll, ez a két dolog eléggé egybefolyik.

 

Milyen személyes benyomásai voltak ezekről a városokról?

 

Krakkóban még érezni lehet az Osztrák-Magyar Monarchia hangulatát. Hasonlóan, mint Prágában vagy Budapesten. Varsóban viszont teljesen másnak éreztem az atmoszférát. A város 100 éve még a cári birodalom része volt. És − bár a II. világháború idején háromszor lerombolták −, nem tudom ezt megmagyarázni, nagyon szubjektív dolog −, de azt éreztem, hogy ez teljesen más világ, mint Krakkó, ahol, személy szerint, sokkal otthonosabban éreztem magam. Talán az épületek miatt, mert az épületek minősége, állapota és kora nagyon rányomja a bélyegét egy városra. Mindenesetre teljesen más az atmoszférája, mint Varsónak.

 

Mi jellemzi azokat a zsidó közösségeket, amelyeket felkeresett?

 

Ezekben a városokban jelentős zsidó közösség volt 1945 előtt; a holokauszt során azonban az emberek 80-95%-a elpusztult. Az életben maradtak nagy része elköltözött, emigrált, asszimilálódott. A megmaradt közösségekben ezért nagyon érezhető az elöregedés. Ugyanakkor van egy tendencia, amit a chábád-lubavicsieknek köszönhetünk, hogy megjelennek fiatal rabbik (főleg New Yorkból), akik megpróbálják feltámasztani a zsidó életet. Ők olyan emberek, akik szüleik, nagyszüleik révén kötődnek az adott városhoz, és eljönnek ezekbe a városokba, hogy ott zsidó életet éljenek, oktassanak, rabbik legyenek. Például Varsóban és Prágában ez teljes mértékben érezhető. Ljubljanában van egy nagyon erősen szekuláris zsidóság. A társaság jelentős része tud magyarul, mert az egykori monarchiabeli Magyarország területén a zsidók voltak a magyarok. Több zsidó emberrel is beszéltem magyarul; volt egy fiatal lány is, aki − bár nem tudott magyarul −, elmondta, hogy a nagymamája magyar. A nagymama még tud magyarul, de az unokája már nem. Ez egy nagyon szomorú dolog, de hát ez van. A ljubljanai hitközség elnöke Belgrádban született, az anyja szabadkai magyar zsidó, akivel interjút is készítettem, és remekül tud magyarul. Az apja szlovén nemzetiségű jugoszláv katonatiszt volt. A hitközség elnöke viszont nem tudott magyarul. Ennek a kis ljubljanai közösségnek pedig van egy olasz haszid rabbija, aki Triesztben lakik, és havonta egyszer átjár Ljubljanába. Mivel épp nem volt ott, amikor én ott jártam, ezért én átmentem hozzá Triesztbe. Ő tudomásul veszi azt, hogy ez egy elég vegyes társaság, egy része halachikusan nem is zsidó, aki zsidó, az sem tartja a szombatot, és nem esznek kósert. A közösség pedig tudomásul veszi, hogy van egy haszid rabbijuk. Néha vannak feszültségek, de megoldják.

 

Milyen mentalitásbeli különbségek vannak a környező országokban élő és a magyarországi zsidóság között?

 

A magyarországi zsidóság − már csak a létszáma miatt is − jóval többrétegűbb. Itt a Soá után is egy viszonylag komoly zsidó közösség maradt, főleg Pesten − a vidéki zsidóságot sajnos túlnyomórészt kiirtották. Ezért is nagyon nehéz összehasonlítani egy 300 fős közösséget egy közel 100.000 fős közösséggel. Ennek megfelelően Pesten sokkal gazdagabb, rétegzettebb zsidó élet van, „többféleképpen” lehet az ember zsidó. Sokkal változatosabb zsidó kulturális-, művészi-, vallási esemény van. Másrészt a környező országok közösségeiben − főleg Kassán − túlnyomórészt öregek vannak. Nekik vannak gyerekeik, unokáik − de erős kétségeim vannak, hogy ők mennyire fognak − bármilyen szinten − a zsidósághoz ragaszkodni. Ezért is adtam az itt készült riportomnak azt a címet, hogy „Porlik, mint a szikla”. Szomorú, de ez van.

 

Milyen személyes jellegű események történtek Önnel az út során?

 

Apai nagyapám és a dédapám Kassán született, utóbbi ott is van eltemetve, az ő szülei, tehát az apai nagyapai dédapai ükszüleim szintén. Nagyon szerettem volna megtalálni az ő sírjukat. Ez sikerült is, le is fényképeztem, és nagyon örültem, számomra ez komoly élmény volt. Ide szeretnék még majd visszamenni családot kutatni, fényképeket találni. Laknak Kassán olyan rokonaim, akikkel még sosem találkoztam, de beszéltem velük telefonon. Pozsonyban voltam, amikor felhívtam őket, nem kicsit lepődtek meg.

Amikor Krakkóban jártam, elutaztam Auschwitzba is. Akkor voltam életemben először ott. Nem nagyon tudtam volna tükörbe nézni, ha úgy jövök haza Krakkóból, hogy nem mentem el Auschwitzba.

 

A kinti közösségek hogyan fogadták Ön érkezését?

 

Csak jót tudok mondani. Amikor mentem Kassára, vittem magammal egy köteg Szombatot, és örömmel fogadták. Meg engem is.

 

A fel nem keresett szomszédos, vagy nem közép-európai, esetleg nem uniós országok zsidóságáról készült hasonló riportsorozat?

 

Szerettem volna csinálni egy Erdély-Partiumot, ami aztán el is készült, de nem én csináltam, hanem mások, többek közt Tamás Gáspár Miklós. Ő novellába illő szépséggel írt a kolozsvári zsidóságról, ahogy azt megélte az 50-es, 60-as, 70-es években.

Aztán itt van az újonnan csatlakozott 3 balti ország: Észtország, Lettország, Litvánia. Az ottani közösségekről  Gadó János írt.

A horvátországi − szintén kis létszámú − zsidóságról azt hiszem, hogy még nem készült ilyen riportsorozat. Nem tudok róla, hogy tervbe van véve. Ha lenne ilyen terv, és engem felkérnének, − az atv.hu-tól pedig elengednének (erre az időre) −, nagy örömmel elkészíteném.

Ukrajnában is van egy kis létszámú zsidó közösség. 1910-ben volt a Monarchia utolsó népszámlálása: Munkács lakosságának akkor 44%-a volt zsidó, de a többségük meghalt a gázkamrákban. Nagyon gazdag zsidó élet volt a Soáig. Valószínűleg rendkívül romos állapotban, de ott vannak az emlékek: a templomok, benőve gazzal-fűvel, kidőlő sírok, néhány öreg zsidó. Ott is megjelentek a lubavicsiek. Igen, a Kárpátaljáról is szívesen készítenék egy riportsorozatot.

 

Budapest, 2012. szeptember 20.

Az interjút készítette és lejegyezte: Kövesdi Andrea

 

 

Ha szeretne hozzászólást írni, kérem jelentkezzen be a Főoldalon a Belépés nevű modulban!