GYÖRGY PÉTER: ELFELEDETT MAGYAROK

 

Az 1846-ban átadott pápai zsinagógát, mint az Dávid Ferenctől tudhatjuk, egy helyi mester, bizonyos Steiner Antal tervezte. Bár élete jobbára ismeretlen, aki egyszer is látta az épületet, bizonyosan megjegyzi a nevét. 

A hatalmas zsinagóga, külső mérete 21,33 x 31,87 méter, kimagaslik a környékbeli földszintes házak közül. A méret pontosan megmutatja, Hogy a holokauszt előtt milyen szerepet játszottak a zsidók a város életében, mit jelent a topográfia nyelvére lefordítva háromezer ember elpusztítása. De nem pusztán a méret zavarba ejtő, hanem az architektúra is. Mint azt Klein Rudolf a magyarországi zsinagógákról szóló pótolhatatlan könyvében (Zsinagógák Magyarországon 1782-1918) megjegyzi, annak belső és külső formavilága igencsak eltér egymástól. Kint a trecentót és a quattrocentót idéző, a magyar zsinagógaépületek esetében szokatlan neoreneszánsz stílus járja, bent viszont a bizantinizálás idézetei alakították a teret.  Hosszú évtizedeken át mentek el Pápa lakói egy kívül jó állapotban lévő neoreneszánsz palota mellett, s a zárt, részben már beépített kapuk mögött egy üres és romos háromhajós templom tere várta némán, hogy valaki végre belépjen, majd másokat is behívjon. Nem vallási megújhodásról van szó, a városban régen nincs zsidó hitközség, régen nincs elég hívő. A pápai izraeliták s a zsidótörvények által zsidóvá lett katolikusok, reformátusok több mint kilencven százaléka elpusztult, a túlélők döntő többsége pedig 1956 után fogta menekülőre.

 

*

Az emlékezet forradalma vezetett oda, hogy az épületet kinyissák, s az üres falak között látható legyen a Gyekiczki András s számos további közreműködő által létrehozott Elfeledett szomszédaink című, október 31-éig látogatható kiállítás, amely néhány ember magánügyeként kezdődött, s pár hét alatt a város közügyévé lett, világos példájaként annak, hogy lehet ebben az országban élni.

Rajk László, a kiállítás designere egyszerű és kérlelhetetlen megoldást választott: a mellékhajók egy-egy , a boltívek által kijelölt szakaszában helyezte el a nagyméretű tablókat. A puritán tablók elgondolkoztató szelídséggel rafináltak: a szövegek és a képek háttere azonos a tablók mögötti falfestéssel, mintázattal. Azaz a az elpusztított izraelita, katolikus, református magyarok élettörténetét megörökítő szövegek, amint hőseik is, elválaszthatatlanok a zsinagógától. (ami a történelmet illeti, a pápai ortodoxok és neológok közti vita a XIX. században elég éles volt, Lőw Lipót innen kényszerült Szegedre; ám a kiállítás, helyesen, igen takarékosan bánik a finom részletekre kiterjedő, történelmi ismeretterjesztéssel – annak valóban a remélhetőleg megjelenő katalógusban van a helye.) Ez a finom eljárás tehát olyan emberek emlékét is a zsinagógához, azaz a zsidó közösséghez kötik, akik – mint az életrajzokból kiderül – adandó alkalommal teljes egészében az asszimiláció keretei között, de egykor az izraelita felekezeten kívül éltek. Az írás a falon bizony Írás a falon. A fényképeken látható s mellettük olvasható, hogy a XX. század közepére a pápai zsidó hitközség tagjai erőszakos halálukig visszavonhatatlanul integrálódtak a város életébe: kétségkívül az volt az otthonuk. Tagadhatatlan, hogy a Gyekiczky András által összeállított száraz, tárgyilagos retorikával megírt, az elviselhetetlen tényeket „beszélni” hagyó szövegek intenciója is az együttélés magától értetődőségét sugallja. Ugyanúgy, ahogyan a fényképek is a városi dolgos iparos polgárság, az értelmiség büszke önreprezentációjának pillanatait, illetve a teljes önfeledségbe élt mindennapi élet jeleneteit idézik fel. A kiállítás szinházi retorikája éles töréspontként értelmezi a holokausztot, tehát nem rekonstruálja a zsidótörvények éveit, az egyre „beszorítottabb” életet, majd a gettóban eltöltött hónapokat. Úgy vélem, hogy ha kockázatos, de mégis helyes eljárás volt ez. A rendezés és a design egybecsengő intenciója félreérthetetlen volt, ez a kiállítás – a kívülről érkező látogatókon túl – elsősorban a város mai lakóinak készült, akik pontosan értik az emlékezet topográfiáját. Minden egyes családtörténeti tablón ott szerepel az utca és a házszám, s aki – mint jómagam is – egy tágabb kulturális kontextusból, más nagyításban figyeli, követi a kiállítást, nyilván nem tudja pontosan lefordítani azt. Kik laknak ott, s mióta? Mikor költözött el valaki, 1956-ban, vagy már 1945-ben sem jött vissza.  Ki hogyan kapta meg azt a lakást, amelyben egykor ezek az emberek éltek? A lakcím, az apró adat tehát a valóságban, a városlakók számára, elég komor kihívást jelent. Nem pusztán az elmúlt években folyamatosan ismételt s kiüresedett retorikai alakzat ez: „szembenézni múlttal” – az eljárás a mikrotörténelem módszertanának diadala. 2003-ban például a bécsi Freud Múzeum követte ugyanezt az eljárást. A Freud eltűnt szomszédai című kiállításon a Berggasse 19. egykori lakóinak nevével, eltűnésük időpontjával s részben az eltűnés körülményeivel ismerkedhetett meg a látogató, s hasonló elvek szerint járt el a Magyar Zsidó Levéltár kiállítása, az Itt lakott Rosenthal is. Bécs és Budapest nagy metropolis, amelyekben mintegy eloszlik az emlékezés rekonstruált tereinek feszültsége. Pápa ellenben kisváros, s ahogy az elmúlt napokban térképen nyomon követhettem, hogy hol is laktak egykor az izraeliták, ama bizonyos zsidók, nem volt nehéz belátni, hogy emlékük felidézése felér egy várostörténeti sétával.

Az amnézia évtizedei után semmi sem teremtheti jobban újra egy város közösségét, mint az emlékezetből való részesedés. Így válik személyessé a felelősség és a hiány összefüggő kérdése. Ami Pápán történt, az történt, úgymond, az egész országban: de míg az utóbbi politikai fogalom, addig az előző egy konkrét hely, ahol ezek az emberek egykor éltek, ahonnan elvitték őket, s ahol nyoma sem maradt az emléküknek. Kohn József és családja a Fő tér 18-ból, az erkélyes első emeleti lakásból. A Koritschoner család a Jókai utca 32-ből. Wittmanék a Bástya utca 13-ból.

Nyilván soha nem tudunk majd válaszolni arra a kérdésre, hogy végül kit és mennyi felelősség terhel mindezért: a magyar zsidóság sorsáért. az elmúlt hetekben a többek között e lap hasábjain is zajló vitában azt látjuk, hogy nincs nehezebben értelmezhető kérdés, mint a felelősségé. Antropológiai és etikai, s nem valamiféle fetisizált történettudományi probléma ez. Benne van ugyanis a „ha”, a mostanában nem véletlenül oly divatos elképzelt történelem kérdésfeltevése. Ha a németek nem szállják meg az országot, vajon akkor mi történt volna? Vajon a zsidótörvényekből önmagukban véve is következett volna mindaz, ami végül megtörtént, vagy nem? Félmillió ember egy nyár alatti eltüntetése, ez persze nem ment a magyarok nélkül, technikailag is végrehajthatatlan lett volna. De a magyarok magukban, egy részük irtóztató és undorító antiszemitizmusával együtt akarták-e, vagy képesek lettek volna-e félmillió honfitársuk, szomszédjaik elpusztítására? Ilyesfajta kérdések alkotják kimondatlanul ezt a vitát, s erre soha nem lesz megfelelő válasz, kivéve, ha megkerüljük azt. A Pápán látható kiállítás ugyanis nem félmillió ember sorsára kérdez rá, hanem mindösszesen háromezerére. S ez a szám már nagyon is kezelhető, s az adott helyen riasztóan magas. Pápa városának mai harmincezer feletti összlakosságához képest háromezer ember – borzalmas szám, a kiállítás is azt mutatja, hogy hány utcában, hány lakásban laknak mások, laknak magyarok – a magyarok helyén. A reménytelennek tűnő terminológiai vitát, miszerint ki mikor és miként zsidó, felülírja ennek a kiállításnak a léte. Kellner Adél a Vak Bottyán utca 3-ban élt, még időben, békében, 1934-ben halt meg. Fiatalok az Esterházy strandon 1931 nyarán, köztük Hoffmann Irén. S aztán az első világháborús katonatisztek, ezek a zorddá öregedő úriemberek. Ők együtt nem fogalmak reprezentánsai, hanem szomszédok voltak, épp olyan magyarok, mint bárki más a városban. Nem hiányoztak hosszú évtizedeken át senkinek. És valakinek az eltűnt hiány nyomába kellett erednie. (Nincs a konkrétumoknál semmi riasztóbb. 2003-ban Götz Alyt, a nagyszerű német történészt kitüntették a Marion Samuel-díjjal. A névadó, ismeretlen sorsú áldozat nevét véletlenszerűen választották ki, épp azt érzékeltetendő, hogy bárkivel megtörténhetett, ami megtörtént. Götz Aly azonban arra gondolt, hogy a díj átvételére kikutatja, ki is volt Marion Samuel. Kicsit elkésett ugyan, de emberfeletti munkával megtalálta a nyomát, s ma már tudjuk, hogy ki volt ez a berlini kislány.)

Persze amúgy magyarnak lenni önmagában sem történelmen felüli tény, hanem jelentésváltozások során átmenő konstrukció. A nemesi nemzetbe másként s mások tartozhattak, mint az etnikai alapon tekintett, végül is modern nemzetbe, azaz épp úgy és akkor lettek a zsidók magyarok, amint azt a korszellem megengedte, tehát 1948 után, amikor végre izraelitaként is magyarok lehettek. És azok is voltak, amíg hagyták őket. Ez a kiállítás ennek a ténynek a tapasztalatát teszi érzékelhetővé. Nem sok értelme van azt gondolni, hogy azok az emberek ott és akkor, 1931-ben az Esterházy strandon, vakító napfényben, nem voltak otthon a hazájukban. Rövid ideig tartott ez a reneszánsz, az a kimerevített pillanatfelvétel, amelyet Gyekiczky elénk tár, egy szomorú véget ért filmből egyetlen epizódot.

De valóban ez az az epizód, amelynek felidézésére a városnak szüksége volt. Meg kell tanulniuk azoknak a nevét, akiknek egykori lakásaiban nőttek fel, mit sem sejtve. Végig kell menniük azokon az árnyas utcákon, ahol egykor ők is mentek, feküdniük kell ugyanannak az uszodának a forró kövén, ahol egykor az ő testük is nedves foltot hagyott a medencéből kijövet, majd nyom nélkül felszáradt. És most mégis: mindezek a láthatatlan nyomok megint olvashatók lesznek, a halottak, lám, mégis visszatértek. A magyarok és az izraeliták együtt éltek itt, Pápán, s az elfelejtett szomszédok is magyarok voltak. Szükség van manapság az ilyen „evidenciaterápiára”, emlékezés általi bizonyosságra, amikor neonáci gazemberek ülnek a parlamentben, s következmények nélkül beszélhetnek aljasságokat Tiszaeszlárról.

S néhány évre ez az illúzió volt a valóság. Nem tartott sokáig, de így is lehetett volna. Így is lehetett volna élni. Pápán néhány túlélő leszármazottja él, de már soha nem lesznek, akik a zsinagóga felé sietnek péntek este. Vannak reformátusok, evangélikusok, katolikusok, de izraeliták csak voltak.

 

*

Azokat, akik ma élnek ezekben a házakban, nyilvánvalóan semmiféle felelősség nem terheli. Mégis jól teszik, ha emlékezni szeretnének a hiányra: mert gazdagabbak lesznek ezáltal. Ha magukért teszik, az is rendjén van. Mert a haza, a nemzeti történelem sem más, mint az együttélés a traumákkal. S amúgy az elmúlt hónapokban nyilván sokaknak eszébe jutott, hogy milyen jó is lehetett, amíg a magyarok között a magyar zsidók is itt élhettek: csak gazdagabb volt mindenki. Petőfi halála népszerű olajnyomatok, metszetek tárgya lett, egyszerű közhely tehát, amelyet nemzedékek tanultak meg és nem vettek komolyan, mert a kultuszt soha nem vesszük szó szerint. És nemzedékek okkal nem gondoltak arra, hogy a költő tényleg meghalt, s halála rájuk is tartozna. Mígnem Szilágyi Domokos egy versében meg nem fordította mindezt, s egy mondattal nem nyitott új fejezetet a Petőfi-kultusz történetében. És hirtelen minden nagyon közel került az élőkhöz: „S akkor a fiú hírtelen megáll / (a civil őrnagy) – Hát szemből, Halál!”

Éppen ez történt most Pápán. A lakosok végül bementek a holtzsinagóga üres terébe, áldó imádság mellett, elmormolhatták az egykoriak szent neveit. Deutsch, Weltner, Kohn, Sternberg, Pollák, Guttmann, Lőwy. És most már tudhatják, hogy akik elpusztultak, ők maguk voltak. Azok az emberek: elfeledett magyarok. És nagyon rossz lenne, ha utódaik szerte a világon úgy vélnék, hogy ők bizony mindössze zsidók voltak.

 

(köszönettel tartozom a kiállítás kurátorának, Gyekiczky Andrásnak és munkatársának, Simon Zsoltnak)

(Megjelent az Élet és Irodalom 2012. szeptember 21-i számában)

 

Ha szeretne hozzászólást írni, kérem jelentkezzen be a Főoldalon a Belépés nevű modulban!